Kaptam karácsonyra egy könyvet, Kosztolányi Dezső felesége írta (Harmos Ilona). Tündéri hölgy volt, a hobbija leginkább az volt, hogy csípős memoárokat írt ismerőseiről (akik történetesen a mi ismerőseink is, elég sokat foglalkoztunk velük magyarórán...). Tehát a visszaemlékezései korántsem hízelgőek, Kosztolányiné a szenteltvizet is leszedte a nyugatos írókról és feleségeikről. Íme pár részlet a könyvből:
"Babits Mihályné (Török Sophie) Tanner Ilonka
Egész lénye papírszagú, olykor vécépapírszagú, használt után. Bocsánat a hasonlatért, talán nem is találó, de kínálkozott, és én nem tudtam ellenállni. Annyi bizonyos, hogy testi és lelki higiénia teljes hiánya jellemzi.
Tehetséges nő, de rendkívül műveletlen. Tehetsége elsőbben is nárcizmusából és indulattelt hőbörödöttségének talajából fakad. [...]
Embertelenül nehéz éveket élt ár szegény Mihály betegségével, de ezeket az éveket ő még nehezbítette.
Azt gondoltam, hogy a korral majd kissé megenyhül, megcsillapodik, de - sajnos - nem így történt, és még mélyebbre süppedt maga alkotta mocsaras, gőzös világába, amelyből aligha van többé számára kiút.
Féltékenységét és hiúságát élesen mutatta, hogy amikor egy Nyugat-hangversenyen Kosztolányit nagyobb tapssal engedték le a színpadról, mint Babitsot, Ilonka kirohant a páholyából, és fékezhetetlen haraggal kiabálta a férjem felé: "Ezt soha nem bocsátom meg neked."
Rendkívül zavaros körülmények közt él idegbeteg fogadott lányával, vagy húsz macskával, és saját, elviselhetetlen természetével, gyógyíthatatlanul beteg lelkével."
"Móricz Zsigáné - Janka
Lapos mellű, barnásszürke arcú puritán.
Úgy járkált közöttünk, mint egyik parancsolat a tíz közül, Talán ez: "Ne kívánd felebarátod feleségét..." (illetve férjét).
Protestáns.
A szó, az Ige az ő számára cifraság nélkül a lényeget jelentette. Játszani nem tudott. Lenézte a játékot. Bűnnek érezte. A szavakkal való játékot is.
Egyenes volt. kemény. Kérlelhetetlen. Zsiga mesélte nekem, felesége jellemzésére, hogy feleségének a nővére az esküvőjét követő napon elhagyta férjét, és sohase tért vissza hozzá, mivel az a kályha elé szórta szivarja hamuját. Őt is egy bordában szőtték a nővérével, ő is abból a fából volt faragva. Valóban fából, keményfából. [...]
Az Üllői úton laktak, egyszerű, majdnem szegényes bútorok közt. Növendék koromban Zsiga hívott, hogy menjek föl hozzájuk. Kérte, szavaljak néhány költeményt. Szavaltam, s Zsigát egyre többet, egyre jobban érdekelte a versmondás.
Janka egyszerre csak felállt, egyenesen, keményen a kis támlás díványról, s mint élő tilalomfa ott állt, állt, nem mozdult, amíg meg nem értettem, hogy ez a "felállás" ellenem szól, s zavartan el nem távoztam.
Testét, vállát hátrafelé feszítve, összeszorított ajkakkal, beszédes némasággal, ellenségesen meredt rám. Ki tudja, hányszor gyötrődhetett ehhez hasonló helyzetekben, addig a napig, amíg végül egy napon bevette a méregadagot, amely megölte.
Halála óráján láttam. Ott feküdt az ágyon, szürkésbarnán, keményen, összeszorított ajkakkal. Mindössze néhány kékesfekete hullafolt a karján jelezte, hogy már nem él."
Kedves, kellemes asszonyok.
P.s.: Tanárnő, ez úton is tudatom, hogy nem haltam meg, ma este remélhetőleg elküldöm az első szörnyű fejezetét a kimerítő OKTV dolgozatomnak :D Sok kitartást kívánok hozzá!
Öröm egy ilyen barátnő!
VálaszTörlés