Összehasonlítás

Nos, egy lehetséges megoldás. Persze nem kell ennyire "profinak" lenni. Csak azért kértem Annát , hogy gépelje be, mert szeretném, ha látnátok, milyen volna az emelt szint. De kevésbé emelttel is megelégszem.

Weöres Sándor -Kazamatában Úristen, fekszem a nyüves veremben s tudom, hogy meg nem szabadítasz engem. Egy életen át hordoztam neved s elpusztítasz mint ellenségedet. Falusi kovácsra emlékezem, kisfiát agyonverte részegen: kalapács zuhogott, csont recsegett, kormos, véres gubanc hörgött:”vizet!” Mert nem volt senki más bizalmasa a meggyilkoltnak, csak a gyilkosa, vékony karját annak nyakába fonta, az apának a gyilkost panaszolta, s meghalt. Így ölsz meg Istenem, rád hullok, mert más nincs nekem.

Petri György : Horgodra tűztél? Uram. Huszonhat éve kunkorodok, tekergek csábosan, mégsem feszült ki a zsinór. Nyilvánvaló, hogy a folyódban nincs hal. Ha mégis remélsz, válassz más kukacot. Szép volt kiválasztottnak lenni. De most már szeretnék szárítkozni, mászkálni a napon.

A kazamatában és Petri György (Horgodra tűztél...) című verse ugyanazt a témát dolgozza fel. Descartes, XVI-XVII. századi francia filozófus tudományos munkája során arra jutott, hogy Isten létezése szükségszerű, mert elgondoltatik. A világtörténelem során szinte minden kultúrkörben tiszteltek valamiféle fölöttünk álló létezőt, azonban ez az alapvetően ateista XX. századra megváltozott. De mint a kiváló gondolkodó bizonyította, az embernek természetes szükséglete az, hogy legyen istene, tehát a múlt században is sokan visszataláltak a kor által megvetett isteneszméhez.
Mindenki, aki kicsit is foglalkozott a kereszténységgel, beleütközik abba a furcsa ellentétbe, amelyre a teológusok sem tudnak mindig magyarázatot adni: miért engedi meg Isten a rosszat? Ha Isten valóban örökkévaló és mindenható, akkor miért szükségszerű, hogy a Föld tele legyen bűnnel, háborúkkal, éhezéssel, és főképpen miért "bünteti" Isten azokat, akik hűek hozzá, és hisznek benne. A két költő leírja versében, hogy egy életen át kitartóan szolgálta az Urat, még akkor is, ha ez a szolgálat korántsem volt kellemes ("elpusztítasz, mint ellenségedet", "kunkorodok, tekergek"). Mindkét alkotó a vers kezdetén egy állapot leírásával fejezi ki ezt: "fekszem nyüves veremben", "Horgodra tűztél". Az első versben a lírai én egy kazamatában, vagyis föld alatti börtönben, temetkezési helyen fekszik. A kazamata a sokszor még vértanúságot is vállaló ókeresztények találkozóhelye volt, tehát a kereszténység kezdeteire utal. A másik versben az alapszituáció a horgászat, viszont itt nem kellemes szabadidős tevékenységet jelöl, mert a lírai én maga a csalinak használt kukac. Annak, hogy Isten "csalétekként" használja a költőt, több magyarázata lehet. Először is, lehet, hogy a költő csak a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot akarta leírni vele (hiszen mindannyian kis, tekergő kukacok vagyunk Isten horgászbotján - mondhatta volna a költő), de az is lehet, hogy a kukac a halak csalogatására van ott, ezzel pedig Petri a poéta szerepére utal: példát mutat az emberiségnek, és jó irányba tereli őket, még akkor is, ha ez tőle nagy áldozatokat kíván. Azonban a prófétaság gondolatát már a következő sorokban elveti: "Nyilvánvaló, / hogy folyódban nincs hal". A keresztény liturgiából és a Bibliából tudjuk, hogy Isten a hozzá közel állókat is feláldozta, hogy embereket mentsen meg (a legkézenfekvőbb példa a fiának, Jézusnak a kereszthalála). Azonban ennek az áldozatnak most nincs értelme.
A másik versben ezzel ellentétben semmiféle áldozatról nem beszélhetünk, a lírai én úgy érzi, hogy Isten hiábavalóan kínozza őt. Ezt egy hosszan kifejtett metafora-sorozattal fejezi ki, amelyet egy borzasztó allegóriának is tekinthetünk. A költő Isten és a saját kapcsolatát egy falusi kovács szörnyű tettéhez hasonlítja. Az apa részegen agyonverte a fiát, de a legborzasztóbb részlet a történetben az, hogy a kisfiú még a bántalmazás közben is az apjának panaszkodott. A lírai én Istent egy pusztító erőként képzeli el, amely minden logika nélkül azok ellen fordul, akik bíznak benne. Ez az Isten még a kegyetlen ószövetségi istenképhez sem hasonlítható, aki bosszút állt a zsidóságon a bűneikért, mert Weöres istene minden előzmény nélkül kegyetlenkedik a híveivel, hiszen a versben nem szerepel, hogy a lírai én bármiféle borzasztó dolgot elkövetett volna. Weöres Sándor versének befejezésében sem jelenik meg a  remény: a költő azt hangsúlyozza, hogy ha meghal is, halálában sem marad más neki, mint az az Isten, aki őt megverte, kiszolgáltatta az ellenségeinek és meggyötörte. Ezzel szemben Petri György versében a lírai én azért fohászkodik, hogy engedje el, hadd éljen ő is olyan életet, mint a többiek (a többi kukac) ("szép volt kiválasztottnak lenni"). A beszélőnek túl nehéz a teher, amelyet Isten bízott rá, és nem akarja tovább hordani, míg a másik vers lírai énje biztos abban, hogy rá már csak a halál vár.
A két versben a XX. században különlegesnek számító istenkép jelenik meg, hiszen itt Isten nem az emberek mentsvára a háborúban és a szenvedésben, hanem a szenvedések okozója, aki egyszerre mégis támasza is a század emberének.