Megkértem Krisztit, hogy gépelje be a dolgozatát, másképp hat így, mintha csak felolvasná. A munka nem hibátlan, nincs például befejezése, mégis azt gondolom, nem minden tanulság nélkül való, ha elolvassátok (Na, ezt sikerült elég bakafántosan megfogalmazni.:o)) ) Szóval valami effélét kellene már produkálnotok. Egységben látni, összekapcsolni a dolgokat.
Íme
Verselemzés - helyett a címet lásd fenn!
Az ősz mint toposz-épp úgy, mint a világirodalomban -, a magyar irodalomban is kedvelt, gyakran megjelenő motívum. De miért is alkalmazzák ilyen szívesen az ősz toposzát költőink, s hogyan gazdagodik egyre a magyar irodalomban? Erre szeretnék választ adni József Attila Ősz című versének elemzése segítségével.
A cím árulkodó, korábbi tapasztalataink alapján borús, rezignált hangulatra s az elmúlás gondolatára enged következtetni. Ezt a hangulatot a költő már az első versszakokban megteremti. Ezt az évszak egy-egy jellemzőjének kiragadásával éri el, melyeket megszemélyesítve az emberrel, az ember őszi hangulatával hoz párhuzamba. Az őszi ködök a „tar ágak-bogak rácsai között kaparásznak”, a dér hunyorog, a teherkocsi fáradt, a kedvtelen sárga lomb „tollászkodik és hosszan elborong”. Korábban Berzsenyi Dániel A közelítő tél című művében is találkozhattunk hasonló hangulatfestéssel, amely szintén egyfajta párhuzamot teremt a természet és az ember hangulata között.( „Hervad már a ligetünk, s díszei hullanak”, „A hegy boltozatin néma homály borong”, „most minden szomorú, s kiholt”).
A negyedik versszakban megjelenik a „pirosító kedvű” nyár, illetve annak elvesztése. Az évszak toposzok az emberi élet útját szimbolizálják, így a nyár a fiatalság, míg az ősz az időskor, illetve a halál közeledtének időszakaként jelenik meg az irodalomban. Ezért a két évszak értékei remekül szembeállíthatóak egymással. Ilyen értékszembesítéssel találkozhatunk Arany János Ősszel című versében is : „Oda van a szép nyár, oda!...Nincs többé nagyszerű, csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb…”. Arany negatív festést alkalmaz, így bár közvetlenül már csak a negatív oldalt érzékeljük ( nincs, se, nem, sem), közvetetten mégis megjelennek a nyár kedves, értékes momentumai. Ezzel szemben az ősz „ Egyhangúság, egyformaság… A nappal egy világos éj” s a kék ég és zöld ág helyébe felhő és zúgó szél, illetve „zizegő haraszt, mohar” és „magányos tölgy” lép. Csakúgy, mint az ember életében. A nyár, a fiatalság megannyi örömöt és szépséget nyújt, majd a halál közeledtével ezek elvesznek, s az ősz rezignált, búskomor hangulata uralkodik. Vajda János Őszi tájék című versében a nyár elvesztése mellett már a halál gondolatát is felveti, konkrét kérdéseket tesz fel az ember múlandóságát illetően („ oda megint az örömteli nyár!”, „Elhervad a rózsa, lehull a levél. Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig a pálya, semmi se tovább…?”). Az elmúlás gondolata jelenik meg József Attila utolsó két versszakában is. Az őszt, azaz az öregedést mint ólálkodó, észrevétlenül, de gyorsan megérkező jelenség írja le, hasonlóan Babits Mihályhoz, aki erről Ősz és tavasz között című művében így ír: „sietnek az esték álnokul mint a tolvaj öregség mely lábhegyen közeledik, halkan, míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!”. S bár tudta ezt a lírai én, hogy „ősz lesz s majd fűteni kell”, de nem gondolta, hogy ilyen közel áll hozzá, s hogy ilyen hamar szembe kell néznie vele. A vers végére tehát a természet elhaló, őszi időszakának lefestéséből egy párhuzammal az emberi élet elmúlását hozó időszakába érkezünk. Ezért kedvelt motívum az ősz toposza, hiszen mindennapi természeti jelenséggel a minden ember életében bekövetkező elmúlás írható le, rendkívül hatásos, változatos és gyönyörködtető módon.
A hat háromsoros versszak megformáltságát tekintve egyszerű, hangzása dalszerű. A versszakok első két sora páros rímmel végződik, az utolsó sor vége pedig az utána következő versszak utolsó sorának végével alkot rímpárt. Így rímelés szempontjából kettes csoportokra osztható a vers. Rímképlete: aab ccb | dde ffe | ggh iih. Stílusát tekintve a vers impresszionista tulajdonságokat hordoz, a pillanatnyi ábrázolás révén. Hangulata rezignált, búskomor, így műfaját tekintve elégiának mondható.
A vers 1935 októberében jelent meg, József Attila betegségének súlyosbodása idején.
