Képzelt (?) riport egy sátoraljaújhelyi popfesztiválról

„Pannika, jössz Pletykába pénteken?” – ezzel a kérdéssel fogadott engem egyik nap a múlt héten Stibinger Laci, majd részvétét nyilvánította, mikor megtudta, hogy a hétvégén három napos magyar nyelvi versenyen van jelenésem.

A megmérettetés (az elmaradhatatlan üdvözlőbeszédek után) sorszámhúzással kezdődött: három napra megszűntem May Annának lenni: én voltam a G47-es fogoly a széphalmi szent otthonában. Miután három órán keresztül görnyedtünk a 15 oldalas feladatlapjaink fölött, végre én is elfoglalhattam a kollégiumi szállásomat (én később érkeztem, mint a többiek). Hamar kiderült, hogy a sátoraljaújhelyi kirándulás nem csak a nyelvtanról szól. Ugyanis a kollégiumban azonnal rájöttem, hogy tökéletesen beleillek a környezetbe: valószínűleg egyikünk sem volt teljesen normális. Volt, aki óriási ambíciókkal érkezett a helyszínre, és volt, aki biológia-kémia faktos kórboncnokjelöltként mintegy véletlenül keveredett a szónokversenyre. Az előbbi versenyzőtípusra jó példa a szomszéd szobában élő nyelvészprofesszor-asszony, aki közölte velünk, hogy a neve Zsuzsa, de mi szólítsuk inkább Zsuzsannának. Megosztotta velünk továbbá, hogy jelenleg egy szófajtani gyűjteményt olvas, és hogy ő kutató nyelvész lesz (a hanglejtésével elég erősen éreztette, hogy minket - mint holmi undorító rovarokat - egyszerűen sárba fog tiporni). A délutáni program A Magyar Nyelv Múzeumának megtekintése volt, ahol megtanulhattuk a leghosszabb szalonképes magyar káromkodást („Hát azt a Júdás apostollal összecimborázott aprópénzhamisító Poncius Pilátusát a jeruzsálemi Golgota hegyén Krisztus káromló latorképén keresztrefeszített öregapádnak!”). Később ráfagytunk az ország leghosszabb útvonalú libegőjének üléseire, este pedig díszelőadásra voltunk hivatalosak a helyi színházba.

Másnap hajnalban keltünk, mert készültünk a szóbeli feladatra, ami egy három perces nyilvános beszéd volt, valódi közönséggel, valódi színpadon, egy öttagú, egyetemi professzorokból álló zsűri előtt. Mivel a 47-es sorszámot húztam, ezért órákon keresztül vártam arra, hogy sorra kerüljek. Az idegességet mindenki másképp vezette le: a folyosón összefutottam két lánnyal, akik Lady Gaga Bad romance című számát énekelték két szólamban, páran találtak egy régi zongorát, és négykezest játszottak rajta, én pedig (szerencsétlenségemre?) leültem egy csapat mellé, akik a világ legrosszabb szóvicceit osztották meg éppen egymással. Hogy ti se maradjatok ki belőle, idézem a kedvencemet: „Lim és Lom, Í és A sétálnak az erdőben. Lim előremegy, Lom lemarad, Í meghal, A pedig ott hagyja. Lom megtalálja a halott Í-t, és elkezdi eltemetni. Lim találkozik A-val, és megkérdezi tőle: - Nem láttad Lomot? – mire A azt mondja: - TársadaLomBiztosÍtÁs.” A fogságunk alatt (ugyanis bezártak a színház épületébe) vitatkoztam még egy félig székely fiúval a romakérdés rendezésének alternatíváiról, és megtudhattam, hogy az emberi hulla legbüdösebb része az agy (a kórboncnokjelölttől). Egy idő után elfelejtettem izgulni is. A beszédünk megírására 15-20 percünk volt, a megadott négy lehetőség közül én a „Nyelvében él a nemzet” című témát választottam. Az előadásom egészen jól sikerült, a várttal ellentétben nem estem le a színpadról és nem felejtettem el a szövegemet. Arra azonban már nem emlékszem, hogy hogyan kerültem le a színpadról (nem tudom felidézni, amint lejövök a lépcsőn – állítólag más is volt így ezzel). A délutáni értékelés viszont teljesen elbizonytalanított. Kiderült, hogy volt, aki stand up comedy-szerű előadást tartott az erőszak és korrupció témában, ami után a zsűri mind az öt tagja sírt a nevetéstől. Úgy gondoltam, hogy így nem sok esélyem van bármilyen helyezést is elérni, és nagyon dühös voltam arra a bizonyos G60-asra, aki Kovács András Pétert megszégyenítő lazasággal mosott le mindenkit a pályáról. A csalódottságom elmúlt, mikor megérkeztünk (a szakközép-kategóriában induló) Omar rendezte bulira. (Omart is leginkább a félőrült szó jellemezte.) Többen kísérletet tettek arra, hogy megtanítsanak engem csocsózni, majd billiárdozni, de minden próbálkozás csúfos kudarcba fulladt. Ezen az estén teljesült egy régi vágyam is: beszélgethettem a székely versenyzőkkel, akik tényleg úgy használták a magyar nyelvet, mint ahogy azt Ábel tette Tamási Áron könyvében.

Körülbelül 2 óra alvás után elindultunk az eredményhirdetésre Kazinczy sírjához, ahol az egész társaság kékre-zöldre fagyott. Meglepő módon mégis kaptam egy különdíjat, hozzá pedig mintegy 10 kilogrammnyi könyvet.

Gratulálok mindannak, aki elég türelmes volt ahhoz, hogy eljusson az utolsó bekezdésig (azt hiszem, kicsit hosszúra sikerült a beszámoló, pedig még így is sok mindent kihagytam). Legalább fél szemöldökömet adnám azért, hogy jövőre is elindulhassak az Édes anyanyelvünk versenyen, még a bukást is fontolgatom (például tesiből).

Ave Kazinczy!